Ton Veen tavaly a diplomaosztó beszédében azt mondta, mikor hazamegyünk, úgy érezzük majd, mostantól minden más lesz. És igaza volt. Azt is mondta, hogy ez nem igaz, semmi nem lesz más, minden ugyanúgy megy majd tovább, mint mielőtt kijöttünk. Bizonyos fokig ebben is igaza volt, de nem teljesen. Mert azért az ember valamit mégiscsak változik.
Csillától azt kérdezték a portfólió beszélgetésen (amiről már tavaly megállapítottam, hogy a leghülyébb és legfölöslegesebb tárgy, ami létezhet), hogy miben változott. Mi az, amire ha hazamegy, azt mondják: hú, de meg változtál. Csilla nem tudta. Nem meglepő. Ezt akkor nem tudja az ember. Aztán amikor hazamegy, akkor mindenfélét mondanak neki. Magasabb lettél, híztál, érettebb, komolyabb, felelősségteljesebb, önállóbb. Kinek milyen. Máshogy látod ezek után a hollandokat, de a törököket, indonézokat, románokat is. Sőt, a magyarokat is. Jön egy negatív kulturális sokk, de utána lassan visszaszokik az ember a hétköznapi magyar valóságba. Ám még sokszor eszébe jut a kint töltött idő.
Amikor Hollandiában voltam, egy különös kedvetlenség és közöny telepedett rám. Ez nem Hollandia hibája volt. Nem tudom miért volt, de nem tudtam ellene tenni semmit. Aztán az elmúlt év során lassan visszatért az életkedvem. Új emberekkel találkoztam, új élményekkel gazdagodtam. Új lendületet vett az életem, és közben nagyon sokszor gondoltam arra, ha most lennék kint, mennyivel jobban érezném magam. Úgy éreztem, hogy elmulasztottam valamit kint, nem aknáztam ki az ott rejlő lehetőségeket. Sokszor van így, hogy az ember visszavágyik egy bizonyos pillanatba, és arra gondol, bárcsak máshogy csinálhatná. Most megadatott a lehetőség a javításra.
Az ismét kint töltött 6 nap felért egy időutazással. Ede, Rotterdam, Utrecht és Hága nem sokat változott az elmúlt év alatt. Ott folytathattam, ahol abbahagytam, bepótolhattam azt, amit anno elmulasztottam. Most végre igazán felszabadult és önfeledt voltam. Nyugtalan lelkem 6 napra megpihent.
